hirdetés
hirdetés

Egy patinás márka családtörténete

Egy patinás márka családtörténete

A múlt század legelején egy péklegény gyalogosan elindult Budapestre szerencsét próbálni. Meg is találta, majd a történelem el is vette tőle. A péklegény neve Ziegler volt, amely ma Magyarországon szinte a különleges ostyák szinonimájának számít. Az Élelmiszer idősebb és ifjabb Ziegler Jánossal beszélgetett ostyáról, múltról, jelenről, sportról.

hirdetés
Kapcsolódó cikkek

Miután a Ziegler család és a patinás Ziegler márka története gyakorlatilag szervesen összefonódik, elöljáróban egy család- és márkatörténetet kérnénk apától és fiától, a Ziegler Kft. tulajdonosaitól.

Ifjabb Ziegler János: Dédnagyapám a múlt század elején gyalog érkezett Erdélyből. 1903-ban Budapesten megalapította a Ziegler kenyérgyárat. Egy kemencével indult, Budapest második legnagyobb kenyérgyáraként húsz kemencében sültek a kenyerek, amikor a második világháború után államosították. Erre a sorsra jutott nagyapám – valamivel kisebb – kenyérgyára is. Több lépcsőben államosították szegényeket, a változó törvények szerint egyre kisebb üzemeket működtethettek magánszemélyek. Ők mindig követték az éppen aktuális törvényeket, fokozatosan zsugorodtak az üzemeik és csökkent az alkalmazottaik száma. Végül kénytelenek voltak teljesen felhagyni az iparral, és másba kezdeni. Gazdálkodtak, sofőrködtek, tették, amit lehetett. Aztán 1953-ban jött némi enyhülés, kiadták az első iparengedélyeket, de pékséget nem lehetett nyitni, mondván, hogy nézne az ki, hogy az éltető kenyeret „maszekok” adnák a „dolgozó nép” kezébe. Ekkor jött az ostyaötlet. A Köröndön, az akkori Népköztársaság útja sarkán, a családi lakás konyhából átalakított terében kezdték az üzletet, ebből lett a közismert Ziegler ostyaüzem. 1970-ben édesapám Pasaréten alapított ostyaüzemet, én ezt a családi vonalat folytatom. A másik ágon a nagybátyám vitte tovább a köröndi üzletet. 1989-ben, amikor a politika engedte, visszavásároltuk a Kisgömb utcában az addigra teljesen lepusztított családi kenyérgyárat, és egy ideig fele-fele alapon ott működött a két Ziegler cég. A nagybátyám ma is ott dolgozik, mi 2001-ben Zsámbékra költöztünk. A portfólió úgy alakult, hogy a speciális termékek közül az „ufó” és a csokis tallér van nálunk, a havasi gyopár és a medvetalp náluk, a találkozási pont a nápolyi és a sajtos tallér, de a piacon nem zavarjuk egymás köreit. A mi másik üzletágunk, a „másik lábunk”, a sütőgépgyártás pedig teljesen speciális.

c

Idősebb Ziegler János: 1953 előtt senki sem lehetett kisiparos, Nagy Imre ezen a tiltáson lazított valamennyit. Apámék, amint lehetett, kiváltották az iparengedélyt ostyasütésre. Eleinte szabad volt vállalatoknak szállítani, később megtiltották, hogy az állami cégek maszekoktól vásároljanak. Apámék ekkor elkezdték utcán át árusítani az ostyákat. Mindannyian dolgoztunk, a gyerekek hozták ki az ostyákat, a többiek sütötték. Egyre ismertebb lett a Ziegler név, gyarapodott a termékek és a vásárlók száma. Hiánygazdaság volt, néhány évvel korábban még jegyre osztották a tejet és a kenyeret, akkoriban mindent el lehetett adni. Ráadásul ezek a termékek jók voltak és különlegesek, gyorsan hírük ment. Még a miniszterelnökségtől is telefonáltak, hogy sofőrt küldenek az ostyáért. Anyám közölte velük, küldjék csak nyugodtan, álljon be a sorba, várja végig, de semmi kivételezés, ő sem kap többet, mint a többiek. Szigorú kvóta volt ugyanis, akadtak, akik négy-öt kilót akartak vásárolni, de a kapacitás korlátot szabott, így nem is volt egész nap árusítás, mert annyit nem tudtunk termelni. A sütödét az egykori konyhában rendeztük be, ide került a koksztüzelésű ostyasütő gép, amely úgy nézett ki, mint egy mozdony. A negyven-ötven kilós sütőlapokat kézzel kellett kihúzni, emelgetni nyolc órán keresztül, ami remek erőnléti edzés is volt nekem és az öcsémnek, akik jégkorongoztunk.

Mondhatjuk, hogy „beleszületett” és „belenőtt” az ostyasütésbe?

Ifj. Ziegler János: Kénytelen voltam, egyke vagyok, az ostyaüzem mellett nőttem fel. Tízéves lehettem, amikor édesapám elindította a gépgyártást, tizenévesen már csavarokat válogattam, segítettem, amiben tudtam. Gimnazistakoromban, ha a szüleim nagy ritkán elmentek szabadságra, én vittem az ostyaüzemet. A Köröndön laktak, amikor születtem, egyéves voltam, amikor Pasarétre költöztünk. De élénken él bennem a kép, ahogy a földszinti lakás ajtajától az utcáig kígyózott a sor, a nagymama szolgált ki, apám, nagybátyám és nagyapám is ott dolgozott.

Hogyan került képbe a sütőgépgyártás?

Ifj. Ziegler János: Racionális oka volt, Nyugatról nem lehetett gépeket vásárolni, megfizethetetlenek voltak, így magunknak kellett összeraknunk őket. Apám technikai zseni, nagyapámnak is kitűnő érzéke volt hozzá, vagyis könnyedén össze tudtak állítani automata gépeket. Apám imádja ezt a munkát, a gépek tervezése, készítése számára hobbi is, így kézenfekvő volt, hogy eladásra is gyártsunk. Végzettségem szerint én is élelmiszer-ipari mérnök vagyok, épp a rendszerváltáskor fejeztem be az egyetemet. Rögtön bekerültem a családi cégbe, az első kisgépek tervezésében és a beüzemelésekben még én is részt vettem. Később annyi munkám lett a cégvezetéssel, hogy egyszerűen nem volt időm a gépekkel foglalkozni. Apám még mindig dolgozik, ő tervezi a gépeket, koordinálja a gyártást. Hozzám tartozik a gépeladás, illetve minden, ami az ostyagyártással kapcsolatos. A két cégben körülbelül ötvenen dolgozunk, mintegy kétharmaduk az ostyagyárban, egyharmaduk a gépgyárban.

Hogyan „jön ki”egymással a két üzletág?

Ifj. Ziegler János: Tökéletesen megfér a két „láb”, kiegészítik, átsegítik egymást a nehezebb időszakokon. Tavaly például a gépgyártás ment viszonylag gyengébben, az ostya jól teljesített, idén megfordult a dolog. Mindez nem számítható ki előre, amikor például bevezették a netát, májusban még nem sejtettük, hogy a magyarországi forgalmunk szeptemberre a felére apad. Ráadásul az új adó leginkább a húzótermékünket, a sajtos tallért sújtotta, amelynél ez mintegy ötvenszázalékos áremelést jelentett. Azóta valamelyest javult a helyzet, de közel sem érte el a forgalom a 2011. augusztusit.

A Ziegler a legpatinásabb magyar édesipari márkák egyike. A mai ostyáik miben különböznek az egykor a Köröndön kaphatóktól?

Ifj. Ziegler János: A receptúra nagyjából azonos, de az igazi kisipari termék volt, ami a mai követelményeknek nem felelne meg. Nagyanyám még vajat használt, ezért azokat az ostyákat nem lehetett fél évig eltartani, ami ma már elvárás. Természetesen jelenleg is folyamatos a termékfejlesztés, a fő „csapásirány” a bio- és az egészséges életmódhoz kapcsolható termékek és a táplálékkiegészítő vonal. Húzótermékeink a sajtos tallér és a diabetikus nápolyi, legfrissebb innovációink a bio és a gluténmentes sajtos tallér, amelyekkel májusban léptünk a magyar piacra, és próbálkozunk ezek exportjával is. Egyébként termékeink hatvan százaléka kerül külföldi piacra, főképp Ausztriába, Lengyelországba, Németországba, de kisebb mennyiségben eljut Kanadába, Ausztráliába, Kínába, Svédországba, Bulgáriába és Romániába. A kínaiak az eredeti recept alapján készült sajtos tallért rendelik, míg az ausztrálok egyedileg határozzák meg a sajttartalmat és a sózottságot.

Id. Ziegler János: A sajtos tallérnak helye lehet a hungarikumok sorában, mivel iparilag sehol nem csinálták a világon, egészen addig, amíg el nem kezdtük eladni a gépeinket, amelyeket az ötvenes években édesapámmal kezdtünk el készíteni. A sajtos tallér titkát azért nem ismerik máshol, mert nem tudnak megfelelő minőségű ostyát sütni hozzá. Egyébként a gépgyártásban is állandóan fejlesztünk, két egyforma gépet nemigen csinálunk, mert ez annyira specifikus terület. Az igényeket a vevő határozza meg, hogy milyet szeretne, ezért állandóan terveznem kell újabb és újabb gépeket. Miután elkezdtem ostyát sütni, kitaláltam és szabadalmaztattam az első sajtostallér-gépet, és elkezdtem azt is gyártani az ostya mellett. Jelenleg harmincnyolc országban – Új-Zélandtól Kanadáig – működnek Ziegler gépek.

Hogyan hódították meg a világot a Ziegler sütőgépek?

Id. Ziegler János: 1956-ban nagyon sokan elhagyták az országot, akik közül sokan a világ legtávolabbi pontjaira is elvetődtek. Ezek az emberek az enyhülés után hazalátogattak, látták, milyen jól megy a Ziegleréknek az üzlet, gondolták, megpróbálják ők is odakint. Így kerültek Ziegler gépek Ausztráliába, Új-Zélandra, Kanadába. Akkor még nem volt exportjogunk, így egy külkereskedelmi vállalaton keresztül bonyolódott az üzlet. Abban az időben még teljesen egyedül dolgoztam, János fiam segített, csavarokat válogatott. Egy bérelt garázsban dolgoztam, az összes munkafázist én végeztem, ennek köszönhető, hogy ma is minden munkát el tudok végezni az üzemben. Ezért a dolgozók elhiszik nekem, amit mondok, van tekintélyem.

Ifj. Ziegler János: A rendszerváltás után, amikor már volt exportjogunk, elkezdtünk kiállításokra járni. Terjedt a gépeink híre, ha vettek egy gépet Lengyelországban, hamarosan ott is mindenki tudja, hogy az adott termék Ziegler gépen készült. Elég sok országban vannak „ügynökeink”, akik tudják, hogy létezünk, és mit tudunk, ezért rendszeresen tőlünk is kérnek ajánlatot. Ennek köszönhetően mostanra Kelet-Európában is eléggé elterjedtek a gépeink. Ott vagyunk a kiállításokon, visszük a saját termékeinket, megkóstolják, látják, hogy saját gépen dolgozunk. Azután az érdeklődő eljön Magyarországra, megtekinti, hogyan dolgozunk, és láthatja, hogy ez nem kirakatüzem. Aki tőlünk vásárol, annak a technológia mellett adunk receptet, beüzemelést a gépsorhoz, és egyébként is jól jár, mivel negyven százalékkal olcsóbban jut hozzá, mint Bécsben. Igaz, ezek nem olyan csillogó-villogó masinák, nincsenek ezerszer túlautomatizálva, de ugyanazt a terméket elő tudják állítani, mint azok. A különbség csupán annyi, mint egy közép- és egyfelső kategóriás autó között.

Az irodában látható serlegek jelzik, a család életében fontos szerepet játszik a sport…

Id. Ziegler János: A Köröndön laktunk, közel a műjégpályához. Kézenfekvő volt, hogy az öcsémmel korcsolyázni kezdtünk. Innen először a Vörös Meteorba, majd a Fradiba kerültünk, én negyvenötszörös válogatottságig vittem, és részt vettem az innsbrucki olimpián is. 1970-ben, huszonkilenc éves koromban, még válogatottként hagytam abba a hokizást, amikor egyéni vállalkozó lettem – akkoriban maszeknak hívták ezt. Választanom kellett az ipar és a sport között. Azért nem szakadtam el teljesen a jégtől, a mai napig hetente egyszer lemegyek hokizni az öregfiúkkal. Abban az időben a „maszekség” kuriózumnak számított, csak néhány lángossütő működött, meg az arra érdemesnek talált, kiöregedett focisták kaptak egy-egy „gebint”, nekem a Fradi intézte el, hogy kapjak iparengedélyt.

Ifj. Ziegler János :Én már nem a Köröndön nőttem fel, messze volt a műjég. Viszont volt egy hajónk, és a sors összehozott minket egy edzővel, aki nyaranta vitorlástáborokat szervezett. Hétéves koromtól végigvitorláztam a nyarakat, azóta is űzöm ezt a sportot, hazai szinten nem is rosszul. Hajóosztályomban nyertem kékszalagot, többszörös magyar bajnok vagyok. Később a műszaki egyetemre mentem, fel sem merült, hogy orvos legyek vagy jogász, egyértelmű volt, hogy a családi cégben folytatom, lesz itt elég munka nekem is. 

xMiben segíthet a sport az üzlet világában?

Ifj. Ziegler János: A vitorlázás nagyon speciális sport, egyedül van az ember, csak magára számíthat. Folyamatosan dönteni kell, ha bármi fáj, nem lehet leülni, mint a fociban. Az ember ott van a Balaton közepén, ha esik, ha fúj, vissza kell jönnie a partra, esőben, viharban meg kell oldani a helyzetet. Ez a sport nem igényli egy súlyemelő fizikumát, de a hosszan tartó igénybevétel miatt a jó állóképesség elengedhetetlen. Sokoldalúnak kell lenni, szükség van taktikai érzékre, érteni kell a széldinamikához, a meteorológiához, pillanatok alatt a lehetséges variációkból a legjobb döntést meghozni, adott szituációkat elemezni és gyorsan dönteni. Ezért forszíroztam, hogy a fiam is ezt a sportot válassza. El is kezdte nyolcéves korában, ma már szép eredményei vannak, és nagyon pozitív változásokat láttam rajta azóta, hogy elkezdett vitorlázni.

Mennyiben különleges sport a jégkorong?

Id. Ziegler János: Kemény sport, be kell dobnia magát az embernek, össze kell dolgozni a többiekkel, és a kitartás is rengeteget számít. Sokat köszönhetek a jéghokinak, abban az időben a sportolók nagy becsben álltak. A cégnél, ahol dolgoztam, a fényképünk ott volt a „dicsőségtáblán”. Igaz, nem kaptunk érte semmit, de azért mégis volt egy kicsi anyagi vonzata, járhattunk külföldre, és olyan „kincseket” hozhattunk haza, mint például egy nejlonharisnya vagy orkánkabát.

Nemrégiben rendezték meg, immár ötödik alkalommal a Balatonon gyerekek számára a vitorlás Csokikupát, amelynek ön a szervezője. Honnan jött az ötlet?

Ifj. Ziegler János: A Spartacus, az egyik legpatinásabb egyesület, amelynek én is tagja vagyok, sok versenyt rendez, köztük a gyerekek számára is. Egyszer csak elfogytak a szponzorok, és elmaradoztak a gyerekek is. A rendezést öt éve vállaltam magamra, egy kevés résztvevővel zajló utánpótlásversenyből szerettem volna népszerű regattát szervezni. Az idén tizenegy cég támogatta a versenyt, a futamok a szponzorok neveit viselték. A versenyre száznegyven gyerek érkezett kísérőkkel, edzőkkel, jöttek külföldről is, csehek, szlovákok, szlovének és szerbek. Mire van szükségük a gyerekeknek? Jó levegőre, sportolásra és finomságokra. Szerencsére sok jó barátom, partnerem van az édesiparban, akik boldogan segítettek, felajánlottak termékeket a versenyre, ezekből állítottuk össze a díjakat, és ezek voltak a verseny izgalmához társuló édes kiegészítők, a csokiszökőkúttól a csokihajóig és egyéb finomságokig.

Császár László
a szerző cikkei

(forrás: Élelmiszer Szaklap 2014/7-8)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Cikk[154908] galéria
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés

Hírlevél regisztráció

hirdetés

Találkozzunk a Facebookon!

Élelmiszer-FMCG Hírlevél