hirdetés
hirdetés

„Mindig szerettem az izgalmas bulikat, az agyjátékot”

Fazekas Endrét sokan az élelmiszeripar fenegyerekének tartják. Végigtekintve eddigi – érdekes fordulatokban bővelkedő – pályaképén, ez az állítás nem is tűnik túlzásnak. A nagy szerelem miatt odahagyott szovjet ösztöndíj; közeli munkatársi kapcsolat az agrárium egyik egykori legendájával, Bábolna hajdani vezérével, Burgert Róberttel; a hazai McDonald’s és a Sió irányításában játszott meghatározó szerep; majd a mostani, eddigi utolsó, meglepő húzása, fura nyugalomba vonulása. Fazekas Endre öt héttel azt követően, hogy csaknem két évtized után elbúcsúzott a Siótól, egészen más területen, a fagyasztott pékáruk piacán tevékenykedő Pek-Snack Kft. ügyvezetőjeként bukkant fel. 

hirdetés

Miért döntött nyugalomba vonulása után úgy, hogy újra „szolgálatba helyezi magát”?

Október elején befejeztem pályafutásomat a Siónál. Néhány nap múlva megkeresett egy fejvadász cég, hogy van ez a lehetőség, a Pek-Snack Kft. ügyvezetése, érdekel-e? Érdekelt. Viszonylag rövid tárgyalássorozat és öt hét „pihenés” után, november tizenötödikén munkába álltam. Három éve egyszer már megkerestek ezzel az ajánlattal, akkor nemet mondtam, a Siónál akartam befejezni a pályafutásomat. Gyors döntést hoztam, úgy éreztem, még van bennem bőven energia, erő és kedv.

Sikerült a két munkahely közötti időben kipihenni magát?

Nem, de nem is voltam olyan nagyon fáradt. Egy jót utaztunk a feleségemmel, egy utat pedig lemondtunk – azt majd legközelebb.

Mit érzett kihívásnak ezen a korábbiaktól merőben eltérő területen?

Pontosan azt, hogy egészen más. Hasonlót éltem át egy korábbi váltásnál, amikor a McDonald’stól mentem át a Sióhoz. 1998-tól 19 évet töltöttem a Siónál, ami nem kevés. Szakmán belül akkoriban talán én voltam a leghosszabb ideig egy cégnél. A Sió az életem meghatározó része volt, szakmai pályafutásom felét ott töltöttem. A hosszú évek során rutinszerűvé válnak a dolgok, nem jelentenek már izgalmat. Ez egy tervezett váltás volt, megbeszéltük a Sió tulajdonosával, hogy így fut majd ki az együttműködésünk. Ha marasztaltak volna, akkor is menni lett volna kedvem. Meggyőződésem, hogy minden cég élén egy-egy adott ciklust követően szükség van személyi váltásra is.

Mi vonzotta a Pek-Snack Kft.-ben?

Egészen új terület, kihívásnak éreztem. Megismertem őket, nagyon jó társaság, okos és lojális menedzsmenttel. Rengeteg olyan dolgot láttam, mint a Siónál, amik miatt igazából szerettem ott dolgozni. A vidéki vállalatoknak a 200-300 fős kategóriában van egy varázsuk. Itt az ember meg tudja ismerni kollégái nagy részét, nem arctalan, névtelen emberekkel dolgozik együtt. Kicsit családiasak, bennük van a vidéki emberek mentalitása, szorgalmuk, személyes kötődésük, hogy magukénak érzik a céget. A Pek-Snack Kft. székhelye Belső-Somogyban, egy 1350 fős településen, Igalon található, teljes családok dolgoznak a vállalatnál, óriási a felelősség, néhány száz család egzisztenciája bizonyos értelemben tőlem függ. Az is tetszett, hogy a tulajdonos egyértelműen fogalmazta meg az elvárásait. Én egész szakmai pályafutásom alatt építkezni szerettem, arra nem vállalkoznék még nagyon jó fizetésért sem, hogy előkészítsek egy vállalati likvidációt. Ha már eddig nem tettem, nem kívánom rombolással befejezni a pályámat. Nagyon egyértelműek a növekedési célok, disztribúcióban, piaci részesedésben, árbevételben, profitban, ez számomra vonzó, mindig szerettem a világos célokat.

Az alapító-tulajdonos, Galántai János 2015-ben eladta a Pek-Snack Kft.-t egy befektető cégnek. A tulajdonosváltás után nem sérült a cég családias jellege?

Értelemszerűen voltak bizonyos változások, amelyeken nagyon sok hasonló, családi kézben lévő, középméretű vállalkozás átmegy. Ezek a cégek ösztönösen tele vannak jó dolgokkal, kézi irányítással működnek, és amiről nem kell papír, arról nincs is. Ezt a legtöbb cég kinövi. Vagy átalakul és átadja a vezetést egy profi menedzsmentnek, vagy benne ragad, és előbb-utóbb a kézi vezérlés magára dönti az egész céget.

Izgalmasnak tartotta a fagyasztott pékáruk piacát, látott benne valódi növekedési potenciált?

Az érdeklődésemet felkeltette, hogy mindig szerettem az izgalmas bulikat, az agyjátékot. Úgy látom, a fagyasztott pékáruk piaca új robbanás előtt áll. A jelenlegi kis látványpékségek penetrációja közelít a felső határhoz, nagy csodák nem várhatók. Maximum annyi történik, hogy konszolidálódik a piac, néhány játékos kiszorul, páran maradnak benne. Viszont – és ez kapcsolatban van a munkaerőpiaci válsággal – minden olyan ágazatnak fel fog értékelődni a szerepe, amely olyan félkész termékeket tud jó minőségben a terméklánc következő láncszemének átadni, amivel ott gazdaságosan lehet munkaerőt megspórolni. Például sok friss pékségben nincs elég pék, kapacitás hiányában el kell dönteniük, milyen terméket süssenek – vagyis beszűkül a portfólió. Nem verik nagydobra, hogy a pogácsájuk fagyasztott alapanyagból készül. Egy jól elkészített fagyasztott termék persze, helyben sütve, ízét, állagát, küllemét tekintve semmivel nem rosszabb, mint amit otthon dagasztottak.

Milyen növekedési lehetőségeket lát ezen a piacon?

Volumenben 5‒7 százalék biztosan benne van a piacban, árbevétel tekintetében szerintem simán hozható a két számjegyű növekedés. Az egyik lehetséges növekedési irány a B2C-kiszerelések elterjesztése. Olyan fagyasztott, konyhakész, minőségi, vonzó, elegáns csomagolásban kínált pékáru-portfólió kialakítása, amelyet a pizzákhoz és az előre panírozott húsokhoz hasonlóan néhány perc alatt könnyűszerrel elkészíthetünk otthon. A következő lépés, hogy meg kell teremteni ezek helyét a polcokon és a vásárlók „fejében”. Felmerül a kérdés, hogy ez az irány mennyire kannibalizálhatja a látványpékségek piacát. Úgy gondolom, ez a hatás lényegesen kisebb lehet, mint ahány új fogyasztót ösztönöz ilyen termékek vásárlására.

 

Hány nagyobb piaci szereplő van jelenleg a fagyasztott pékáruk piacán?

A legnagyobb szereplő a Fornetti, emellett ott van a Princess, a Príma, a Polyák, a Tatár. A Pek-Snack Kft. az árbevételt tekintve a negyedik-ötödik, de a méret önmagában nem mond semmit. Az ezredfordulón a tejipari vállalatok rangsorában hetedik a Danone, ugyanakkor egyedül nagyobb volt a nyeresége, mint a megelőző hatnak. Egy ilyen hetedik helyet én is szívesen látnék.

Mi az, amit kamatoztatni tudott a McDonald’snál és a Siónál szerzett vezetői tapasztalataiból?

Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek tartom magam, a „Mekivel” együtt nőhettem fel. Elkezdtük egy étteremmel, százötven emberrel, és amikor ’98-ban eljöttem, hatvannyolc éttermet hagytam magam mögött, kétezer-négyszáz alkalmazottal és egy jól működő infrastruktúrával, amelyet közösen építettünk ki a kollégákkal. Sok mindent megtanultam, amit később hasznosíthattam. Az egyik leglátványosabb ebből a franchise-rendszer működtetése. A másik a kicsiből naggyá válással együtt járó folyamat megtapasztalása, ahogy erősödnek a folyamatszabályozások, a különböző transzparenciák, a vezetési gyakorlat és stílus átalakul. Ott tanultam meg, hogy minél több dolgot kell delegálni és különböző kompetenciákat biztosítani a munkatársaknak, mert különben saját magammal szúrok ki. Nem akartam olyan lenni, mint számtalan vezető, aki kétségbeesetten rohangál a menedzserbetegségével, szívinfarktusával, és sajnáltatja magát, hogy reggel hattól este nyolcig nincs megállása. Pedig ha megnézzük közelebbről, csak azért dolgozik annyit, mert nem engedi a munkához férni a beosztottjait. Nekem egykor azt mondta az egyik kollégám még Bábolnán, hogy lusta vagyok – pedig nem restnek, hanem okosnak tartom magam. A buta kulizik, az okos rájön, hogyan lehet valamit a leggyorsabban és a leghatékonyabban megoldani. A „Mekinél” megtanultam, ha én olyan vezetőkkel veszem magam körül, akik otthon vannak a saját helyükön, és engedem őket dolgozni, ezek az emberek boldogan dolgoznak „helyettem”, és nekem nem kell ezekkel a dolgokkal foglalkoznom.

Működött a dolog?

Igen, a szakma visszaigazolta a döntésemet. A Siónál választott kollégáim olyan szereplői az ágazatnak, akiket a szakma saját teljesítményük alapján elismer. Nem volt gyenge láncszem. Ők boldogan utasítottak vissza olyan állásajánlatokat, amelyeket jobb pénz járt volna, és nagyobb vállalatoktól kaptak, azért, mert nem lett volna olyan döntési és működési szabadságuk, ami miatt a Siónál élvezték a munkájukat. Minden egy koherens, közösen kialakított stratégia mentén működött. Mindig tudták, hogy én mögöttük állok. Ezt a kereskedők is tudomásul vették. Magyarországon sűrűn előfordul, hogy megfojtják a tehetségeket, mert az alkalmatlan vezető veszélyeztetve érzi a pozícióját attól, akiről kiderül, hogy jó. Szerintem az a jó vezető, akit a saját közössége informálisan is elfogad. Nagyon büszke voltam, hogy mindig, a kisdobos őrsvezetőségtől kezdve úgy voltam vezető, hogy megválasztottak azok, akikkel együtt dolgoztam, minden kényszer nélkül.

Miket tart önmaga és tudomása szerint mit tartanak mások az ön vezetői erényeinek?

Nagyon fiatalon, huszonkilenc éves koromban lettem a legendás Burgert Róbert közvetlen munkatársa, nagyon sok mindent tanultam tőle. Egyszer azt mondta, magából akkor lesz jó vezető, ha ki tudja alakítani azt a képességét, hogy a környezetében mindenkinél messzebbre lásson. Mi kell ahhoz, hogy egy vállalat jól működjön? Kell egy vízió, egy jól megfogalmazott, mindenki számára érthető, hihető, hiteles stratégia, ami a messzire látásból ered. Ezt nem feltétlenül kell egyedül kitalálnia az embernek, közösen kialakíthatjuk, azután mindannyiunk számára olyan sorvezetővé válik, amelytől el lehet térni, amikor indokolt, de mégis ad egy irányt. Ez a Siónál tökéletesen működött.

Cél lehet a Pek-Snack Kft.-brand erősítése?

Nem. A tulajdonos, egy pénzügyi befektető csoport, nem kíván éveken át milliárdos marketingbüdzsét áldozni a brand építésére egy olyan piacon, ahol nem létezik márkalojalitás, ahol az emberek 80 százalékának tökéletesen mindegy, mi van a zacskóban, úgyis azt hiszi, Fornettit eszik. Nekünk másban kell gondolkodnunk. A hangsúly az eladáshelyi marketingen, az eladás támogatásán, a promóciókon, valamint a termékfejlesztéssel összefüggő tevékenységen van. A Siótól megszokott ATL-típusú marketing nem jellemző. A jövőben számos területen nem lesz a márkának jelentősége, csak a minőségnek és a szolgáltatásaink színvonalának. A mintegy 1500-1700 partnerünk szeret a Pek-Snack Kft.-vel dolgozni, mert a boltberendezéstől a kellékekig olyan vállalati szervizt és szolgáltatást nem kap mástól, mint tőlünk. Elődeim nagyon szilárd bizalmi kapcsolatot alakítottak ki a partnerekkel. Amikor azt mondom, egy nagyon jó céget vettem át, ebben benne van az igen színvonalas, lépésről lépésre építkező, hatékony munkájuk.

Hogyan választott pályát?

Hároméves koromtól azt hallottam otthon, hogy nőgyógyásznak kell lennem, mert azzal sokat lehet keresni. Aztán rájöttem, a nőgyógyászat nem érdekel. Egy barátom jelentkezett Moszkvába, a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemére. Őt nem vették fel, beszélgettünk, felvetődött, mi lenne, ha jelentkeznék. Azt mondta az anyukája, hogy ó, Bandikám, téged úgyse vesznek fel. Ettől úgy kiakadtam, hogy jelentkeztem, és simán felvettek. Ez 1973-ban történt. Töredelmesen bevallom, volt hátszelem. Ugyan nem akadt se miniszter, se partizán a családban, de munkásszármazású gyerek voltam, „F” betűs, kellettem, hogy meglegyen a kvóta. Mert különben hiába írtam volna színötös felvételit, nyertem matematikaversenyeket, a kispesti Oláh Sándor Általános Iskolából soha nem vettek volna fel az elit Apáczaiba, ahol szintén „kvóta” volt. Ennek nagyon örültem, mert ha nem járhattam volna oda, soha nem ismerem meg a feleségemet, aki az osztálytársam volt. Mesebeli gimnazistaszerelem, már az első napon kinéztem őt magamnak. Aztán elmentem tanulni Moszkvába, ami óriási presztízst jelentett, körbenéztem, csupa nagykövet és pártvezető-csemete, csak hárman voltunk proligyerekek – mi voltunk a „kvóta”. Mivel jó voltam matematikából, külgazdasági szakra jelentkeztem. Csak az volt a baj, hogy nagyon szerelmes voltam a későbbi feleségembe, úgyhogy másfél év után lemondtam az ösztöndíjamról. Szép lány volt, tudtam, ha nem vagyok éber, a jogi karon előbb-utóbb elszeretik tőlem, míg én a Szovjetunióban ideológiai alapon tágítom a látókörömet. Így három lezárt félév után hazajöttem, amit azzal honoráltak, hogy egy fél évre kitiltottak az összes magyar egyetemről, mondván, szégyent hoztam a Magyar Népköztársaságra, visszaéltem a munkásosztály belém helyezett bizalmával. Akkor egy fél év üresjárat következett, a Rávisz kisszövetkezetnél rövidhullámú rádiókészülékeket alakítottam át. Aztán jött a közgáz, külkereskedelmi szak, külgazdasági terület.

Miként alakult a továbbiakban a pályája?

Akkor dühített, ma már büszke vagyok rá, hogy nem lettem a KISZ Központi Bizottságának tagja, az utolsó percben húztak le a listáról. Először a középiskolában volt róla szó, hogy az Apáczai KISZ-titkáraként – mivel ott is voltak kvóták – KB-tag legyek. A VIII. KISZ Kongresszus előtt, a budapesti küldöttértekezleten egy fiatal közgazdász kutatónak volt egy jó kis rendszerellenes, kritikus hozzászólása. Mindenki lapított, nekem nagyon tetszett, kiálltam mellette. Utána odajött hozzám egy tótumfaktum, és közölte, hogy most húztak le a listáról, nem leszek KB-tag. Akkor nagyon dühített a dolog, bántotta az igazságérzetemet, de utólag már nagyon örülök ennek. Hasonlóképp, az egyetem után felajánlották, hogy menjek a KISZ KB külügyi osztályára dolgozni. Az apósom, aki okos ember volt, nyugalmazott katonatiszt, azt mondta, kisfiam, lehet, hogy kapsz lakást nagyon gyorsan, és kétszer annyi fizetést, de maradj csak a pályán. Volt egy másik ajánlatom, a Külkereskedelmi Minisztérium Deviza Főosztályán azt választottam, így nagyon egyenesen alakult a pályám. Öt évet töltöttem ott, hozzám tartozott Albánia, Mongólia, Románia, és beraktak a szovjet csapatba mint legfiatalabbat. Én kaptam a „resztlit”, többek között Bábolna oroszországi projektjeit. Így ismerkedtem meg Burgert Róberttel, aki a későbbi pályafutásomban meghatározó szerepet játszott. Egy találkozás után csengett a telefonom, hívtak, menjek le Bábolnára, Burgert elvtárs akar velem beszélni. Kaptam tőle egy ajánlatot, hogy vegyem át a moszkvai irodájuk vezetését. Feleségem terhes volt, nagyon rosszul álltunk, elvállaltam. Óriási buli volt, huszonkilenc évesen olyan projekteket vezényeltem le, mint a Szovjetunió legnagyobb baromfigyárának építése. Rengeteget tanultam. Egyedül kellett döntéseket hoznom, nem volt kihez fordulni. Például egyik éjszaka csörgött a telefon, hogy hóvihar van Ivano-Frankivszkban, ahova csirkét szállítottunk. A repülő csirkékkel tele Ferihegyen várakozott. Azonnal keresnem kellett egy másik repteret a Szovjetunióban, ahol van baromfigyár, van partnerkapcsolatunk, és be tudnak fogadni hatvanezer naposcsibét. Három éve voltam kint, amikor elküldték az Agrária, a Bábolnai Állami Gazdaság külkereskedelmi irodájának igazgatóját. 1986 decemberében még lett volna két évem Moszkvában. Hazahívtak, a szokásos triumvirátus, Burgert Róbert és a két helyettese ült velem szemben, gondoltam, most vagy kirúgnak, vagy kineveznek. Kineveztek. Kérdeztem, van-e választási lehetőségem. Nincs, ha nem fogadja el, magát is kirúgom, mondta a nagyfőnök. Ez így ment ott akkoriban. Gondoltam, ha lúd, legyen kövér, és kértem egy házat Bábolnán. Megkaptam, két hét alatt hazaköltöztünk. Az Agriának is megvolt a haszna, megtanultam embereket vezetni. Ez egy 35-40 fős külkereskedelmi vállalat volt, óriási forgalommal. Exportáltunk lovat, fagyasztott csirkét, bárányt, naposcsibét, keltetőtojást, mindent a világon, ami ebben a termékkörben volt. Aztán 1988-ban, amikor a magyar McDonald’s első igazgatója megbukott, megpályáztatták az állást. Akkor behívatott Burgert – Bábolna 50 százalékos tulajdonos volt a magyar Mekiben –, és közölte: „maga pályázni fog”, és tegyen úgy, hogy az amcsik magát válasszák. Engem választottak.

Hogy sikerült ezt elérni?

Valamiért bejöttem nekik. Pedig rondán beszéltem angolul, olyan volt a kiejtésem, mint egy bagdadi bazárosnak. Az Agráriánál csak arabokkal tárgyaltam, leginkább Líbiába, Algériába, Egyiptomba, Irakba és Iránba exportáltunk. Akkor volt az irak–iráni háború, Iraknak naposcsibét, az iráni hadseregnek kukoricadarát adtunk el, Izraeltől vettük az öntözési rendszert. Három útlevelem volt, vigyáznom kellett, melyik határon melyiket húzom elő, hogy ne verjenek vasba mindjárt ott. Így kerültem a McDonald’shoz – innen már egyenes volt az út.

Mivel tudta kivívni, hogy az idősebbek is elfogadják főnöknek?

Sokat számít, ha valakinek, aki segítségre szorul, olyat tudsz mondani, ami számára hasznos, előreviszi, és nem akadályozza. A másik fontos dolog, hogy attól függetlenül, mi volt az aktuális sarzsim, fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, mert ha Fazekas Endrét elfogadják, akkor édes mindegy, milyen rangban vagyok. Mindig nagyon tiszteltem az öreg szakikat, mert rengeteget tanultam tőlük. Szívesen adták át a tudásukat, amikor elkezdtem baromfigyárat építeni Azerbajdzsánban, és semmit nem tudtam a dologról, de két hónap alatt meg kellett tanulnom. Rendkívül fontosnak tartom az empátiát. Ha konfliktusos helyzetbe kerülök, mindig belegondolok, mit éreznék a másik helyében. Szimpla kérdés, mégis, amikor elkezdesz magadnak válaszolni rá, máris egészen másként kezeled a helyzetet.

Hogyan tölti legszívesebben a szabadidejét?

Sokáig versenyszerűen pingpongoztam ma már alig játszom, egyre rosszabb vagyok benne. A másik hobbim a motorcsónak, az a lustaságnak köszönhető. Onnan indult, hogy imádtunk a feleségemmel kajakozni a Dunán, és amikor lett pénzünk, rájöttünk, mennyivel kényelmesebb, ha nem kell evezni. Baráti társasággal felhajózunk kellemes helyekre, ahol jó kikötni, ott heverészünk, eszünk, iszunk, fürdünk, jókat beszélgetünk, olykor kint is alszunk. Imádok olvasni, szeretem a vacak krimiket, pihentetnek. Elolvasok olyan könyveket is, amelyek megdolgoztatják az agyamat, most éppen egy nőkről szóló Bächer Iván-könyvön mulattam nagyokat.

Mire a legbüszkébb, amit a mai napig sikerült elérnie?

Arra, hogy sikerült megteremtenem az életemben a harmóniát, a munka, a család és a magánélet egyensúlyát. Nincs menedzserbetegségem, se gyomorfekélyem, nem vagyok tipikusan stresszes. Amikor feszült a helyzet, arra gondolok, már láttam ilyet az életemben, és mindig volt és van rá megoldás. Ezt az egyensúlyt, azt hiszem, nagyon kevesen tudják megteremteni, de nekem, ha nem is azonnal, de évtizedek alatt sikerült.

Császár László
a szerző cikkei

(forrás: Élelmiszer szaklap 2018/2.)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Cikk[218691] galéria
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés

Hírlevél regisztráció

hirdetés

Találkozzunk a Facebookon!

Élelmiszer-FMCG Hírlevél