hirdetés
hirdetés

Ha nem kel el, már nem is kell?

Táplálékaink több mint felét kidobjuk – az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági szervezetésnek becslése szerint nagyobb részét már azelőtt, hogy a tányérra kerülne. Ha valami nem a legszebb, legfrissebb, ha egy termék a lejárati időhöz közelít, a fejlett országokban a vásárlók szájhúzással visszateszik a polcra.  Az üzletek meg sem kockáztatják, hogy efféle termék a vásárlók szeme elé kerüljön, és kritika érje őket. Ha a világban tapasztalt élelmiszerpazarlásnak nem csak a nyomait, hanem az okait is vizsgáljuk, úgy fest, minden szereplő alaposan kiveszi belőle a részét, amit az is bizonyít, hogy EU-ban a termelői és fogyasztói lánc minden lépcsőjén keletkezik ételhulladék a mezőgazdasági termeléstől a háztartásokig.

hirdetés

Az élelmiszerboltok választéka ma már világszerte szédületes. Reggel délben este, bármikor amikor csak akarjuk óriási a kínálat. Természetesnek tartjuk, hogy ami ott nem kell, vagy nem kel el, az megy a szemétbe, pedig sok rászoruló örülne neki. A rövid lejárati idő miatt egyes termékek, mint a hústermékek, a halak vagy a tojástermékek nem adhatók tovább; még a segélyszervezeteknek sem. A kukába szánt élelmiszerekkel való jótékonyság egyébként is vékony jég, lévén az adományozás ténye mögött keserű ízű az üzenet, mintha legalábbis romlott ételeket szánna bárki is a szegényeknek.

Amikor közeledik a végidő

A köznyelvben használt „lejárt” szó, az élelmiszeripari törvények szerint azt jelenti, hogy a termék túllépte a szavatossági idejét, nem pedig, hogy ehetetlen, vagy egészségre ártalmas. Ha példaként vesszük a joghurtot, azt jelzi, hogy nagy eséllyel nem marad krémes, mert a savó leülepedhet benne. Ám ha felnyitjuk, összekeverjük, visszanyeri állagát. Rengeteg üzlet azonban meg sem várja a lejárati időt, számukra az is elég, ha közeleg a lejárati időpont, s a terméket kisöprik az eladótérből. Egy ismert francia európai láncnál például bevett gyakorlat, hogy már a lejárati idő előtt 6 nappal kötelező levenni a polcról a joghurtokat az eladóknak, mondván: „Ha közel a szavatossági határidő, a vevő nem veszi meg, mert attól fél, hogy otthon ráromlik és ki kell dobnia. Jobb hát, ha mi hajítjuk a szemeteskukába.”

A szemét nem mindenkié

De nem csak a joghurtról van szó, ezernyi más példa is lehetne a sonkás toast-tól kezdve a kenyéren át a pizzáig – sok-sok tétel landol a kukában lejárat előtt akár két héttel az eredeti, sértetlen csomagolásában. Franciaországban egyre többen kutatják át a kukákat ehető élelmiszer után, s teszik ezt nem feltétlen azért, mert szegények, hanem elvi kérdésből, különböző mozgalmakhoz kapcsolódva, az élelmiszerpocséklás elleni küzdelem jegyében. Persze nagyon óvatosan, nehogy lopáson érjék őket, mert a maradék a szupermarket tulajdona akkor is, ha már a kukában van. Egy bécsi kutató elszánt mérésbe kezdett minden tilalom ellenére: 10 héten keresztül mérte a város egyik üzletében keletkező, még ehető, de kukába kerülő élelmiszerszemét mennyiségét. Napi 45 kg még fogyasztható ennivalót talált a szemétben.

Ki a hibás?

Sokan úgy gondolják, hogy mivel hatalmas a túlkínálat, a kereskedő határozhatja meg a minőséget. Mások azt is hozzáteszik, a szupermarketek akkor csökkenthetnék a hulladék mértékét, ha az aktuális igényekhez szabnák a kínálatukat, a vásárlók pedig elfogadnák, hogy olyankor nem csak friss árut lehet kapni. Addig azonban megy a válogatás – de nem csak kereskedelmi, hanem beszerzői, termelői szinten is.

Úri huncutságok a földeken

A pazarlás már a termőföldeken elkezdődik. Nézzük a burgonyát: a túl kicsik rögtön átesnek a betakarítógép rostáján. A túl nagyok, amik szintén nem kellenek az igényes vásárlóknak, hasonlóképp megy a hulladék közé. Amelyiknek nincs szép formája, vagy a gép vágást ejtett rajta, át sem veszik a kereskedők, szintén helyben megy a szemétbe. Az európai országok többségében a betakarított termés 40-50 %-át kiválogatják, és a termőföldeken hagyják. Akik nem tudják ezt, azt hiszik, hogy még meg sem történt a betakarítás, olyan sok burgonya marad a földeken. Aki tudja és nem rest mezgerelni, megy és összeszedi a maradékot. Örömére az idősebb gazdáknak, akik emlékeznek még a szűkösebb világra, s akiknek mindez nem csak a pénz miatt fáj, hanem mert érzik, hogy ez a pazarlás nem helyes.

Szemétre velük

A termény szabványtól való eltérése egyenlő a bukással, mert a nagykereskedők, a beszállítók és az élelmiszerboltok elvárásai a gyakorlatban egyformák, s az előírások betartása nélkül senkivel sem lehet üzletet kötni. Jó példa erre a görbe uborka, amely mára fehér hollóvá vált: Európa élelmiszerláncai hallani sem akarnak róla: az egyeneseket könnyebb bedobozolni, szállítani. A krumplinál nem jó, ha túl nagy, és az sem, ha túl kicsi. A paradicsomoknak egyenesen számítógépes színellenőrzésen is át kell esniük: amelyiknek nem jó a színe, megy a szemétbe. És még sorolhatnánk: bármi, ami kívül esik a megadott tartományokon, a kukában végzi.

Az üzlet írja a szabályokat

Az Európai Parlamentben több képviselő, zöld párt is harcol évtizedek óta az élelmiszerpazarlás, illetve a mezőgazdaság iparosítása ellen, annak jegyében, hogy ami megterem és emberi fogyasztásra alkalmas, azt fel is kell használni. Kereskedelmi szinten is van remény: 2016-ban a francia szenátus jóváhagyta azt a törvényjavaslatot, amely a még fogyasztható élelmiszerek adományozására kötelezi a nagy kereskedelmi láncokat. Az unióban 2017-ben képviselők egy csoportja állásfoglalást fogalmazott meg, mert szeretnék elérni, hogy a 2014-es szinthez képest 2025-re 30%-kal, 2030-ra 50%-kal csökkenjen a most évi 88 millió tonna kidobott élelmiszer mennyisége. Az EU és a kormányzatok elvben egyetértenek a szándékokkal, mégis úgy tűnik, az érdemi áttörés még várat magára.

Alulról jövő kezdeményezések

Mindezzel párhuzamosan egyre több mezőgazdasági közösség alakul a világban, amely célja, hogy tagjai közvetlen a termelőktől szerezzék be az árút. A közösség által támogatott mezőgazdaság mozgalma CSA (Community Supported Agriculture) néven a 80-as években az USA-ban indult útjára. Európában ennek a mozgalomnak a mintájára Franciaországban hozta létre egy házaspár az első ilyen jellegű kezdeményezést a hagyományos kis paraszti gazdaságok életben tartására. A mozgalom neve AMAP (Association pour le Maintiend’une Agriculture Paysanne) lett. Az AMAP rendszerben gazdálkodó termelők már több mint kétezren vannak, s a fogyasztóikkal nagyon erős, szolidáris közösséget alkotnak. Mindannyian a megfogalmazott AMAP Charta szerint végzik a tevékenységüket. A fogyasztó-termelő közötti együttműködésnek számos formája létezik, de az elmúlt pár évben Magyarországon alakult közösségek többségében a francia rendszert követik. Hazánkban a Tudatos Vásárlók Egyesülete más közép-kelet-európai országokkal összefogva igyekszik segíteni a zöldségközösségek létrejöttét fórumokkal, képzésekkel.

Monitoring, kórházban tesztelve

Az élelmiszerhulladék csökkentésére egyéb ötlet is akad. Egy amerikai kórházban tesztelték az ételmaradékok súlyát a kidobás előtt lemérték, számítógépre vitték. Ezzel a monitoringgal jobban meg tudták becsülni a saját valós szükségleteiket. Mivel a szakács már a reggeli kezdéskor tudja, hogy minden nap két serpenyő tojásrántotta marad meg, ezt a két adagot nem süti ki többé. Majd így tovább mindennel az étlapon, egészen addig, amíg végül megváltoztak a főzési szokások az intézményben. Az eredmény: harmadával kevesebb hulladék, s mintegy 40 ezer dollár megspórolt pénz, csupán azzal a lépéssel, hogy lemérték az előre elkészített hulladékot. Az ötletet már számtalan büfé, étterem is átvette az USA-ban – Európában még nem terjedt el a jó példa.

„Azt gondolta, hogy a pék a pékhálót szövi rég”

Az európai pékségek zömében rendszeresen dobnak ki olyan feldolgozott ételeket, mint a kenyér. A 70-es években 10-féle kenyér, és talán ötféle zsemle volt még a legfejlettebb országokban is. Ugyanott ma 60-féle kenyér és 30-féle zsömle zsemle is szerepelhet a termelési programban, és kritika éri az üzletet, ha zárásig elfogy belőlük egy-egy. A többségüket így nagy rászámolással minden nap megsütik. Bármily alaposan is tervezik meg a választékot, nehéz megbecsülni a szükséges mennyiséget. A sütödék 20 %-nyi felesleget termelnek, ami a termelés egyötöde – óriási mennyiség, s mind eladhatatlan áruként végzi.

Fűtőanyag kenyérből

A pékségek gyakorlatilag kereskedelmi mennyiségű kész élelmiszert dobnak ki, ami nem csak elherdált terméket, alapanyagot, hanem befektetett munka, energia elpocséklását is jelenti. Az unióban 3 millió tonna kenyérfélét dobnak a szemétbe évente, ami Spanyolország egyéves fogyasztása. Mit lehet ezzel kezdeni? A Yorkshire-i Driffield kézműves sörgyárában hulladéknak szánt kenyeret használnak fel a sörfőzéshez. A nyersanyagot egy közeli szendvicskészítő üzemtől kapják. Mások rájöttek, hogy a kenyér fűtőértéke közel akkora, mint a fáé. így némi fatörmelékkel összekeverve külföldön már állítanak elő olyan kenyérpelletet, ami kiválóan ég, és könnyedén felfűthetők vele akár a pékségek kemencéi is.

A hulladék egyharmadáért a háztartások is felelnek

Ausztriai kutatások szerint egy háztartás évente 100 kg ehető ételt dob ki. Csakúgy mint az USA-ban brittaniában vagy japánban. Sok helyen előbb kidobják az ételt, mint ahogy elromlott volna, mert nincs rájuk szükségük. Ha mégis, akkor újra megveszik. Az emberek egyszerűen nincsenek tisztában vele, hogy mennyi pénzt dobnak ki az ablakon. Ausztriában háztartásonként évente 400 eurót. Ez családi szinten elég egy extra nyári vakációra. Olaszországban számítások szerint több mint 15 milliárd eurónyi élelmiszer kerül a kukába évente, ami körülbelül annyi, mint az ország GDP-jének 9 százaléka. Az EU-ban a háztartások 100 milliárd eurónyi ételt dobnak ki minden évben, ami nagyságrendben megfelel a világ egyik legnagyobb élelmiszer cégének, a Nestle éves forgalmának.

Ahonnan a segítség érkezik

Amíg a fejlődő országokban az élelmiszerek nagy része (mintegy 40%) a feldolgozás során veszik kárba, addig a fejlett országokban a legtöbbet (szintén megközelítőleg 40%) kiskereskedelmi és fogyasztói szinten pazarolnak el. A segélyszervezetek az évek során 120 tonna gyümölcsöt és árut mentenek meg a romlástól. Az ilyen Élelmiszerbankok rászorulók millióit látják el EU-ban – hazánkban a Magyar Élelmiszerbank Egyesület vállal ilyen társadalmi szerepet. Jelenleg közel 100 gyártótól és 5 nagy kereskedelmi lánctól veszi át azokat a termékeket, amelyek valamilyen soha nem jutnak el a vásárlókig. A kereskedelmi láncok áruházaiból, jelenleg közel 270-ből, napi szinten menti az Egyesület partnerszervezetei segítségével a termékeket. 2018 első felében az egyesület közel 5000 tonna élelmiszert mentett meg és juttatott el országszerte nélkülözők százezreihez. A kiosztott élelmiszer 1 200 000 csomagnyi segítséget jelentett családoknak, gyermekeknek, időseknek, fogyatékkal élőknek, hajléktalanoknak és sok-sok olyan embernek, akiknek a napi élelmezés gondot jelent.

Élelmiszer magazin 2018/9.

Papp Tímea
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés

Hírlevél regisztráció

hirdetés

Találkozzunk a Facebookon!

Élelmiszer-FMCG Hírlevél